|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jenei László Csaba 2005. február 25.Pipe központjában a romosabbik épület volt az iskola, a másik romos ház a kultúrotthon. Nincs szükség már egyikre se. A faluban 45 család él. Az átlagéletkor 60 fölött van. Sok ház kapuját bezárták, a tulajdonosok elköltöztek vagy kihaltak. Valamikor 300-an laktak a faluban, 45 – 50 magyar gyermek tanult az iskolában. A fiatalok Segesváron, vagy még távolabb, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen keresnek lehetőséget. A parókia üresen áll, az unitárius lelkész úgy döntött, hogy Nádason marad, mert ott is szolgál. Valamikor itt sok szőlő, s jó gabona is termett. Azután jött a kollektív, s mindent szétvertek. A fiatalok mind elmentek. Pipén még egy üzlet sincs. Jenei László Csaba unitárius lelkész elmondta, hogy a pipeiek eljárnak a templomba. Az egyházközséghez 67-en tartoznak. Nádason és Pipén összesen 196 lélekből áll az unitárius közösség. Sok a vegyes házasság. 1997-ben falutalálkozót tartottak Pipén. Erre az alkalomra Sándor Szilárd, az akkori Pipe szásznádasi unitárius gyakorló segédlelkésze egy füzetet állított össze Fóris Géza volt nyugdíjas unitárius lelkész kézirata alapján. /Vajda György: Transzszilván időutazás. A „pipék földjén”. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./2014. augusztus 19.Kenyér az autóból (1.)Pipe – jelen a múlt tükrében Amikor 1991-ben először jártam a két Küküllő közti Partium tájegység kicsi településén, Pipén, Fóris Géza unitárius lelkész 106 személyt tartott nyilván. 2014 júliusában utódja, Jenei László Csaba lelkész adatai szerint már csak 37-en lakják a Nádasi-patak keskeny völgyében szorongó falut, amely a községközponttól, Szásznádastól négy kilométernyire rejtőzik a világ elől. A rendszerváltás után az eltérőnél – mintha nem is létezne – nem jelezte tábla a falu nevét, s poros zsákút vezetett a szűk patakvölgybe. Azóta kitették a táblát, s aszfaltburkolat került az úttestre, de a lakosság fogyása, a falu elnéptelenedése nem állt meg. A falu gerince megroppant A számok szerint évente másfél lélekkel vannak kevesebben, amiből arra következtethetnénk, hogy 10-15 év múlva a boltíves kapuk által őrzött házak szinte mindenikére lakat kerül. De a valóság árnyaltabb egy kicsit, hisz van néhány fiatal, középkorú személy, akik kényszerűségből, vagy szerencsét próbálni költöztek vissza, járnak ki nap mint nap Pipére. Ki rózsát termesztve, ki gazdálkodva, ki juhfarmot alapítva és gyarapítva, a közbirtokosságot irányítva próbálja az életet fenntartani a jobbára üres, lehunyt szemű házakból álló faluban, amelyben csak a túlsó végén álló roma porta körül látnak kisgyermeket. Pedig a régi fényképekre alig fért fel az iskolások népes serege. Egy 1930-as évekből származó fotón például 71 gyermek veszi körül Jobbágy Sándor tanítót. A konfirmált fiatalok is általában 15-17-en állnak, ülnek a szolgálatot teljesítő lelkész körül egészen a nagy romlás kezdetéig, ami a falu addigi egészséges fejlődését megállította. A független, önálló gazdálkodásra, a szőlő- és gyümölcstermesztésre, a termékek eladására épülő falu gerincét az 1960-ban bekövetkezett erőszakos közösbe terelés roppantotta meg. A közösben a korábban keserves egyéni munkával, nagy odaadással és hozzáértéssel megdolgozott földek, szőlősök tönkremennek. Ekkor kezdődött el az elvándorlás, ami a hagyományok szerint élő falusi közösség fokozatos felbomlásához vezetett. Ezt a folyamatot az 1990-es rendszerváltozás, a földek visszaszolgáltatása sem fékezte meg. A falu még helyben élő idős lakói már képtelenek voltak a régi állapotok visszaállítására. Fokozatosan megszűnt minden. Elnéptelenedett, majd bezárt az iskola, az üzletet is felszámolták, s a hetente kétszer kijáró autóból vásárolják a kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket a falu idős lakói, akik azt mondják, hogy másra nem futja a sovány tsz-nyugdíjból. Víz, csatornázás nincsen, a patak medre is gyakran száraz, s az enyészet bitorolja az üresen álló papilakot. A templom viszont szépen karbantartva fehérlik a falu fölé, s a régi iskola tönkrement épületén dolgoznak, hogy faluházat, szálláshelyet alakítsanak ki, amely fogadni tudja a nosztalgiázni hazatérőket, a csend birodalmában megpihenni vágyókat. Fekvése, természeti adottságai révén akár üdülőfaluvá is válhatna Pipe – néhány idegen már fel is fedezte –, de ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonosok komfortosra alakítsák át a szülőházat, mások pedig e célra vásárolják meg az üresen állókat, sok feltételre lenne szükség. Mindenekelőtt a közbiztonságra. Hisz manapság a félelem és rettegés nehezíti az ott élők amúgy is kesernyés életét. A rendfenntartó szervek pedig, ahelyett, hogy a garázdálkodók kilétét kiderítenék, a kárvallottak elhallgattatásával tesznek pontot a történtekre. Kis falu nagy emberei Amilyen kicsi és elöregedett Pipe, olyan szeretettel emlékeznek rá azok, akiknek a szülőhelye, s akik lelkészként, tanítóként a településen éltek. Kevés falu van Erdélyben, amelynek történetéről, egyházi múltjáról, szokásvilágáról, hagyományairól olyan részletes és alapos munkák születtek volna, mint Pipéről. Az írásokat Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkész gyűjtötte össze Pipe, egy Kis- Küküllő menti unitárius falu száz éve (Kriza János Néprajzi Társaság, MTA Néprajzi Kutatóintézet Bp. – Kolozsvár, 2011) című kötetében. Még átfogóbb művön dolgozik Burus János csíkszeredai magyartanár, akinek gyökerei ugyancsak Pipéről erednek. Egyébként a Burusok (a hét testvérnek 84 leszármazottja van) évi rendszerességgel találkoznak az ősi telken – mondja Orbán Sándor, aki édesanyja révén szintén a családhoz tartozik. A faluban éltek a jelenlegi unitárius püspök, Bálint Benczédi Ferenc szülei, ott született dr. Gyulai Zoltán fizikus, egyetemi tanár, akadémikus, egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, lelkészek, iparosemberek, vállalkozók. Adorjáni Rudolf Károly, aki tíz évig volt unitárius lelkésze a falunak, s felesége tanítónőként a falu szellemi életét alakította, sziszifuszi munkára vállalkozott. Könyvében a település XX. századi történetét mutatja be, házról házra, családról családra, 1870-től 1990-ig, hat nemzedéken át, az 1-es házszámtól a 84-esig. A több mint száz év családtörténete mellett az unitárius valláshoz, az anyanyelvhez való ragaszkodás szép példája is kirajzolódik a kötetből, amely leírja az egyházi és népszokásokat, a szőlőművelést, s pontos statisztikát közöl a születésekről, keresztelésről, házasságkötésről, a halotti anyakönyv adataiból. A szerző munkatársai ezt a képet egészítik ki a pipei unitárius egyházközség történetéről (Fóris Géza), a farsangi szokásokról (Barabás László), a pipei hiedelmekről (Adorjáni Juliánna), Pipe helyneveiről (Burus János). Jenei László Csaba unitárius lelkész 2000-ben vette át a pipei (37) és a nádasi (150 lélek) egyházközséget. Családot alapított, Nádason bővítette a papilakot, s igyekezett beilleszkedni a helyi közösségbe. Mégis elment – 13 éven át arra törekedtem, hogy az évi javítások nyomán a pipei templom állagát megőrizzük, de sajnos a papilakot nem sikerült rendbe tenni, pedig, ha jó állapotban lenne, ki lehetne adni, s még jövedelmet is hozhatna az egyháznak. Ha nem költöznek vissza az elszármazottak, ha nem támogatják a közbirtokosság vezetőségét, a falut nem lehet megmenteni a kihalástól. Az istentiszteleten 10-12 személy van jelen, pünkösdkor 37-en voltak. A község polgármestere is a pipei egyházközség tagja, s házát a Pipére vezető út mentére építette. Bár Nádason lett volna elég iskoláskorú gyermek, a csalódottság hangja szól a lelkészből, amikor arról beszél, hogy a magyar szülőket nem sikerült meggyőznie arról, hogy magyar osztályba írassák a gyermeküket, s a saját kisfiát adta idő előtt iskolába, hogy megmentse az összevont elemi osztályt. Munkáját kántorként a felesége segítette. A lelkész 2013. december elsejétől megpályázta és meg is kapta a magyarsárosi egyházközséget. Bár Sárosra költöztek, Jenei László Csaba vállalta, hogy továbbra is beszolgál Nádasra és Pipére, ahol kéthetente vasárnap délután 2 órától, illetve 3 órától tart istentiszteletet. A pipeiek közül sokan, akik ingázni kényszerültek, a községközpontba telepedtek át. Köztük Pázsint Jánosék, akik 35 évig éltek a faluban, s a munkahely könnyebb megközelíthetősége miatt választották Nádast, ahol a telkük előtti szép kert dicséri a pipeiek szorgalmát. – Kicsi, erős falu volt, dolgos emberekkel, akik állatokat tartottak, meredek domboldalakon nehéz körülmények között szőlőt műveltek, mégsem maradt tenyérnyi föld sem megdolgozatlan. A kollektivizálás után kezdett szétszéledni a lakosság Segesvárra, Szebenbe, Petrozsényba, és sokan Nádasra jöttünk le – emlékezik, majd sorolja a híres szőlőhegyek, az Alsószőlő, Csillaghegy, a Laj, Gyétyem, Dátyem stb. nevét. Gergely János és felesége a hetvenes évek kezdetén kötözött Nádasra. A férj kőművesként Segesvárra ingázott, s azért hagyták el Pipét, hogy könnyebb legyen az ingázás, s mert Nádason gázfűtés volt, Pipén pedig fát kellett vágni. – Sokan voltunk gyermekek, 5, 6, 7 is egy családban, s az osztatlan elemi osztályba 73-an jártunk. A lelkész felesége, Adorjáni Juliánna szerepet, táncot tanított nekünk. Emlékszem, alig vártuk, hogy letegyük a lábunkról a hitvány cipőt, annak dacára, hogy estére véres lett a talpunk. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 8.Dicsérjétek az Urat!A IV. Küküllőköri Unitáriusok Találkozóját szervezte meg a magyarsárosi egyházközség, azt a találkozót, melynek megálmodója és első kivitelezője Kiss Sándor Loránd és neje, Zsuzsánna voltak ezelőtt négy évvel a szőkefalvi Tekenyősben. Most a helyszín a Ravaszlyuk, mely szépségével és nevének titokzatosságával kelti fel a látogató figyelmét. A találkozóra unitárius és más felekezetűek neveztek be lelkészeik és gondnokaik társaságában, Ádámos, Dicsőszentmárton, Szőkefalva, Désfalva, Medgyes egyházközségeiből, a vendéglátók nagy örömére. Az ünnepi megnyitó 10 órakor kezdődött, mikor Jenei László Csaba helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket és a meghívott vendégeket: Szentgyörgyi Sándor esperest, Kőrösi Viktor Dávid konzult és feleségét Csíkszeredából, Nagy Ferenc György köri felügyelő gondnokot. Köszöntőbeszédében a lelkész azt kívánta, hogy a találkozó lelki örömöt, felejthetetlen élményt, boldog perceket nyújtson kicsinyeknek és nagyoknak, vendégeknek és háziaknak egyaránt. Szívhez szóló szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket a konzul és Czerán József helyi felügyelő gondnok is. Szabadtéri istentisztelettel folytatódott az esemény. Szolgálatvégző Veress Ferenc László bethlenszentmiklósi lelkész volt. Dezső Margit Hajnalka énekvezér irányításával emelkedett közel 350 jelenlevő hangján a hála és a köszönet a magasba. Az istentisztelet végén a dicsőszentmártoni Barta Sándor, valamint a magyarsárosi id. Székely Pál József Attila és Was Albert verseivel örvendeztette meg a hallgatóságot. Ezután vette kezdetét a gulyásfőző verseny. Itt már a jó szakácsok vették kezükbe a fakanalat és keverőt. Nagyon ízletes gulyásokat főztek sajátos receptek alapján. Közben a hűsölni és pihenni vágyók a medgyesi, szőkefalvi és magyarsárosi sátrakban látható kézimunkákban gyönyörködtek. Akik pedig a széleken, az árnyas fák alatt érezték jól magukat, kürtőskalácsot, egyéb süteményeket kóstolhattak, viccelődéssel és meséléssel múlatták az időt. Nem unatkoztak a gyerekek sem. Nekik foglalkozásokat szerveztek, gyermekjátékokkal és kézműves-foglalkozásokkal kedveskedett három lány: Szikszai Krisztina, az ODFIE köri elnöke, Pataki-Bandi Izabella és Jenei Kinga. Az ilyen jellegű rendezvények meghozzák a gyümölcseiket – mondja Jenei Ildikó tiszteletes asszony –, lelki feltöltődést, aktív nőszövetségi életet, nyugodt lelkiismeretet, összetartozó közösséget és lendületet eredményeznek a további munkához. Egyházközségünkben folyamatos építkezés és javítás zajlik – teszi hozzá Balázs József gondnok, amit a keblitanács és az egyháztagok teljes mozgósításával, bevonásával és odaadó munkával lehet végezni. Nem feledkezhetünk meg a lélek ápolásáról sem. A mai nap ezt a célt szolgálja. Van akit a hagyományok tisztelete, a baráti kapcsolatok ápolása, a kikapcsolódás vagy a tudatos egyházépítés vezérel, másokat a bizonyítási vágy vagy a hitbéli testvérekkel való találkozás hozott ide. És vajon mi vonzotta a 150 kilométerről érkező vendéget? Bizonyára a legnemesebb emberi érzés: a tiszta szeretet és tisztelet e közösség iránt! Mint minden verseny, ez is kiértékeléssel és eredményhirdetéssel végződött. Minden részt vevő csapat elismeréssel, emléklappal és jutalommal távozhatott a helyszínről. A végén Szentgyörgyi Sándor esperes megköszönte a magyarsárosi közösségnek, hogy második alkalommal is megszervezte a találkozót, külön kiemelve a gondnok és családja támogatását. Mi is köszönjük a megjelenteknek, hogy együtt lehettünk, amikor a lélek ápolása is központi téma volt, és ünnepi pillanatokat élhettünk át. Reméljük, hogy a rendezvény mindnyájunkat jobbá és szebbé tett, megnyíltak a kapuk lélektől lélekig, és kellemes emlékként őrizzük ezt a találkozást. Estére már a tisztaság, a csend és nyugalom foglalta el a teret, és újból birtokba vehették a természet lakói. Tóth Katalin, Magyarsáros / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
